Ma reggel nyolckor (mert egy hős vagyok) beültem az autóba és elindultam sehová. Persze az M1-es mindent megtett, hogy sehová se érkezzem meg, mert Tatabánya magasságában minden sávján le volt zárva egy úttestre borult kamion miatt. Ott összeszedtem egy órányi késést, és örültem, hogy csak annyit. De hát mindegy is, hiszen a cél a semmi, a nemlét, a hiátus. Kát héttel ezelőttig azt hittem, hogy Németország Berlin nevű (fő)városában élek, de otthon annyi információt hallottam arról, hogy ez az ország már nem létezik, hogy igen csak nagy kockázatot vállaltam, amikor ma mégis útnak indultam. Most tekintsünk el attól, mennyire nem szép, hogy egyedül autóztam kilencszáz kilométert, a bolygónk nem köszöni meg nekem, az biztos. De cukorbetegként nem merek magam mellé venni idegeneket, mert előre sajnos nem láthatom, milyen fennforgások várnak az úton. Ma például semmilyen, az ominózus baleset után minden simán ment, még csak rosszul sem voltam. Szerencsém volt. Kicsit kételkedtem a nemlétező Németországról hallva, mert a bankszámlám él, a bankkártyám otthon is használni tudtam, kaptam E-Maileket német címekről, de hát mindez lehet csak ámítás. Nos, most, hogy itt ülök bérelt lakásomban, meglocsoltam a virágokat, amelyek többsége túlélte a kéthetes víztelenséget, bátran állíthatom, hogy Berlin még egzisztál. Sőt, útközben vetettem néhány pillantást Drezdára és láttam, hogy a városban égnek a lámpák, szóval valaminek ott is lenni kell. Az autópályákon özönöltek a gépjárművek, azok is csak mentek valahová. Tehát innen üzenem Schmidt Mária asszonyságnak, hogy elsiette egy kicsit Németország leradírozását. Ez már a második olyan - NER számára megszűnt - ország, amely köszöni szépen, jól van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése